Kétarcú Janus kapuja a konyhára nyílik

Kisfiam, Árminka, éppen most tölti hatodik életévét. Legfőbb tulajdonsága – a név kötelez, ahogyan a mondás is tartja –, hogy harcias versenyszellem tobzódik benne. A legtöbb korabeli gyereknél ez persze így van, ki tud megenni több gumicukrot, kinek van több kisautója, ki pisil messzebbről bele az iskolában a vécébe (csak a pontos találat ér!)… Az ilyen és ehhez hasonló versenyeket ebben a korában éli meg, éli ki az ember, de Ármin lassan már a versenyzésből is sportot űz. Három éves kora óta karatézik, elég hamar elkezdett járni helyi „olimpiákra” is, ráadásul az apja az edzője, szóval elég elemi szinten bele van oltva a versenyszellem. És sajnos nem bír veszíteni. Néhány napja, mint minden szerdán és pénteken, elmentünk a közeli játszótérre. Árminnak sok mozgásra van szüksége, hogy le tudja vezetni az energiáit, amik felhalmozódnak benne az iskolában, szóval szeret kijárni a szabadba kicsit és futkorászni, fogócskázni a többiekkel. Ez a játszótér több szempontból is fontos Árminka életében: egyrészt itt éli ki a mindennapok során túltengett tartalékait, másrészt ezen a téren talált rá először az áldott szerelem. Lilike egy évvel idősebb Árminnál, az igazán fess apukája szokta lehozni szerdánként. Egy langyos, nyári napon ismerkedtek meg a fiatalok, és egészen sokáig felhőtlen volt a viszonyuk. Elég sokat csevegtek, játszottak a babáikkal, hintáztatták egymást. Ármin a hét minden napján, ami nem szerda volt, Lili hiányává változott: csak arról tudott beszélni, mennyire fáj neki, hogy nem láthatja. Mert ekkor találkozott először a valódi fájdalom érzésével is. Megkérdezte tőlem egy reggel, mellkasához szorított kézzel, gyűrött arccal, hogy miért érzi úgy, hogy valami nehéz dolog beleköltözött. Először megijedtem, biztos valami baj történt, aztán elmesélte, hogy Lilikével álmodott, azt álmodta, hogy Lili már nem játszott vele többet. Akkor leültünk az asztalhoz és megbeszéltük, hogy mégis mi is az, amit érez.

Mindig nagyon várta a szerdákat, és most már nem csupán a fogócskázás miatt. De a legutóbbi szerda kicsit máshogy alakult… Minden a megszokott módon kezdődött, a gyerkőcök üdvözölték egymást, puszit adták a másik almácskáira, aztán kézen fogva beültek a homokozóba játszani. Árminka megpihent Lili mellett, én pedig enyhe mosollyal nyugtáztam, hogy a rosszfiú, úgy tűnik, végre megjavult. Aztán kitört a katasztrófa. Míg én Lili apukájával bájcsevegtem, ők igen csúnyán összevesztek. Lili szomorúan törölgette a könnyeket kerek, piros arcáról, fiam viszont ökölbe szorított kézzel toporgott mellette. Láttam, hogy zavarja a kislány sírdogálása, de ott volt benne a dac, Árminka jól ismert dacossága, ami nem engedte, hogy megvigasztalja a kis szöszkét. Otthon tudtam csak meg, hogy mi történt. Ezek ketten közös házat építettek maguknak a homokból, és véletlenül mind a ketten a konyhát formázták meg elsőnek. Összevesztek azon, hogy melyik konyhabútor ötlete a jobb, rosszabb – Árminban pedig ekkor rögvest feltámadt a harci szellem, és a lábával csúnyán szétrúgta Lili elképzelt konyháját. Kicsit elkeseredtem a helyzeten, Ármin viszont hajthatatlan volt. Fölhívatta velem Lili apukáját, hogy beszéljenek meg egy tényleges versenyt, amiben eldőlhet, kettejük közül ki tud szuperebb konyhát készíteni. Ha már idáig fajult a dolog, azt javasoltam, inkább írják össze, rajzolják le a konyhabútor ötleteiket, és tájékozódjanak az interneten. Találtam is egy oldalt, ami egy az egyben összefoglalta, milyennek kell lennie az ideális konyhának. Együtt böngésztük át Árminnal, mert még nem mentek annyira folyékonyan a betűk, néha segítenem kellett abban, hogy zökkenőmentes legyen a megértés. Titokban ellinkeltem Lili apukájának is a weboldalt, hátha ki tudunk csikarni ebből a kínos, fiacskám által létrehozott, szerencsétlen helyzetből egy döntetlent. Mert ugye az lett volna mindenkinek a legjobb, a döntetlen. A weblap tényleg nagyon hasznos tanácsokat adott egyébként, míg a konyhabútor ötleteinek versenyére készültünk Árminnal, el is döntöttem, hogy néhány dolgot átalakítok az én kis kuktahelyemen is. Kicseréltem pár fiókot, meg átrendeztem a polcaimat a tanácsok alapján.

Aztán elérkezett a nagy nap, a leszámolás napja. A két gyerek elszántan állt a játszótér két végpontjában a saját, teleírt füzetével. Árminé elég ügyesre sikeredett, mindent megtanult a konyhákról, amit csak lehetett. Lili füzetét nem ismertem, az apukáját pedig nem akarta faggatni, nehogy árulónak kiáltson ki a fiam. Idegesen vártam az eredményt.

A gyerekeknek a legmeglepőbb az volt, hogy a rajzaik pontosan megegyeztek. Néhány firka odébb csúszott, de a konyhabútor ötlete, megvalósítása merőben hasonlított mindkét rajzon. Ráadásul ugyanazokat a szempontokat emelték ki a tervezés szempontjából. Eléggé elégedett voltam, össze is kacsintottunk Lili apukájával. Talán most már béke lesz, Kétarcú Janus kapuja végre bezárulhat. Reménykedtünk, hogy a gyerekek nem fogtak gyanút.

Cinkos mosollyal megállapították, hogy ők bizony nagyon összeillenek, ha ugyanúgy rendeznék meg a konyhájukat, ami bizony – mint mindketten megtanultál biztos forrásból – a lakás lelke. Ármin rögtön meg is kérte Lilike kezét.

Én is visszakaptam a régi beszélgetőtársam. Meg hasznosíthattam néhány kiváló konyhabútor ötletet.